Reggeli naplójegyzetek a Numeriről (5) – Istenítélet?
„Azután eskesse meg őt a pap, és mondja ezt az asszonynak: Ha nem hált veled senki, ha nem tévelyedtél el tisztátalanul férjedtől, ne ártson neked ez a keserű, átokhozó víz, csak akkor, ha eltévelyedtél férjedtől, és tisztátalanná váltál, mert férjeden kívül más is hált veled.” (4Móz 5,19-20)
Olyan, mintha ez a fejezet a középkor egyik legsötétebb gyakorlatát igazolná, az ún. „istenítéletet”. Az istenítélet lehetett tűzpróba vagy vízpróba, és a célja Isten segítségül hívásával az ártatlanság vagy bűnösség bizonyítása volt. A tűzpróba esetén ártatlannak minősítették a megvádoltat, ha a tüzes vas által okozott sérülés három nap alatt elkezdett gyógyulni. Vízpróba esetén kezeit és lábait összekötözve a folyóba vagy a tóba mártották az embert, és akkor minősítették ártatlannak, ha elmerült. Ha feljött a víz felszínére, akkor bűnösként megégették. Egészen brutális és meghökkentő szokás, nem véletlen, hogy a IV. Lateráni Zsinat 1215-ben betiltotta. De vajon nem maga Isten rendelt el hasonlót népe számára Mózes idején a féltékenységi törvénnyel?
Magyarországon egyáltalán nem olyan rossz a kereszténység megítélése
Néhány napja rendkívül érdekes globális statisztikákat tett közzé a patinás Pew Research Center. A világ harminchat országában a vallás és a nemzeti identitás kapcsolatát vizsgálták, és hogy az emberek szerint milyen hatással van a vallás országuk társadalmára. Az eredmények nekünk, magyaroknak kissé meglepőek lehetnek, és bennünket, aggódó keresztényeket is kizökkenthetnek a jól megszokott borúlátásunkból. Bár a mért adatok szembe mehetnek személyes tapasztalatokkal, láthatóan nem igazolják az egyes helyeken immár közhelynek számító megállapításokat, hogy mennyire negatívan gondolkodnak a magyarok a kereszténységről, pláne az elmúlt év botrányai fényében. Ezek a megállapítások igazak lehetnek bizonyos szubkultúrákban, de összességében nem megalapozottak.
A pásztor két hangja
Kálvin a Titusz 1,9-ről elmélkedve rámutat egy elfeledett, de elementáris igazságra a pásztori szolgálattal kapcsolatban: „A pásztornak két hanggal kell rendelkeznie: az egyikkel a juhokat gyűjti össze, a másikkal elhárítja és elűzi a farkasokat és tolvajokat. Az Írás mindkét feladathoz megadja neki az eszközöket; mert aki mélyen jártas benne, képes lesz egyrészt tanítani azokat, akik taníthatók, másrészt megcáfolni az igazság ellenségeit. Pál a Szentírás e kettős használatát írja le, amikor azt mondja, hogy tudjon bátorítani, és meg tudja győzni az ellenszegülőket.” (CC XXI, 296)
Nem, nincs rendben a világ világiassága sem!
Sok keresztény a pogány magyarok szokása szerint fordítva ül a lovon és hátrafelé nyilaz. Abból a helyes állításból, hogy a keresztények ne legyenek világiasak („ne igazodjatok a világhoz”), azt a következtetést vonják le, hogy akkor a világ viszont lehet világias, sőt, a világnak világiasnak kell lennie, valójában ez a dolga, a nevében is ott van, hogy világ. Nem, nem arra gondolok, hogy meghagyják az államnak az Istentől rendelt sajátos szerepet, a félelmet, az adókivetést, a kardot, nem is a kuyperi értelemben vett szféra-szuverenitásra gondolok, amely elismeri a család, az állam és az egyház egymástól eltérő küldetéseit Isten valóságában (és hogy ez a szuverenitás mindhárom esetben elengedhetetlen), hanem éppen arra, hogy a világot ezektől a szempontoktól elválasztva értelmezik. Ezek a keresztények ahelyett, hogy a világ számára közvetítenék az Úr Krisztus parancsát, hogy tegye le a fegyvert („elközelített az Isten uralma, térjetek meg”), az egyház felé közvetítik a világ parancsát, hogy vonuljon félre Krisztus követeléseivel és privatizálja önmagát. Ez a fordított logika azonban maga is világiasság.
Reggeli naplójegyzetek a Numeriről (4) – Színkódos csomagolás
„Tegyenek arra delfinbőr takarót, terítsék le egy csupa kék bíborból készült ruhával, és helyezzék be a rúdjait. (…) Azután takarítsák el a hamut az oltárról, és terítsenek rá piros bíbor ruhát.” (4Móz 4,6.13)
Ahhoz, hogy a léviták az ÚR hajlékát szállíthassák, annak felszereléseit össze kellett előbb pakolniuk. Ez gondos szétszerelést, megjelölést és csomagolást igényelt. Mindennek a helyén kellett lennie. És mivel szent dolgokról volt szó, nem volt az sem mindegy, hogy mi mivel érintkezett. A megkülönböztetést szolgálta a színkódos csomagolás.
Valami történik az amerikai kultúra mélyén
Az elmúlt napokban Donald Trump elnöki beiktatására figyelt a világ, de ha igaz, hogy „a politika folyásirányban lefelé van a kultúrától” (Andrew Breitbart), inkább a kultúrában zajló változásokra érdemes vigyázó szemeinket vetnünk. Valami örvénylik a mélyben, aminek még nehéz megértenünk a formáját, de egyértelmű reakció az Aaron Renn által leírt negatív világra. A változás azt a Donald Trumpot is újra a hatalomba repítette, aki bár bizonyos erkölcsi szempontok szerint maga is a posztkeresztény negatív világ tünete (ha nem is annyira, vagy nem is úgy, mint sokan vélik), e világ ádáz ellenfeleként lépett színre. A negatív világ Amerikában a kereszténység körül jött létre, és 2015 óta hozzájárult számos méltatlan bírósági perhez, illetve több mint száz válságterhesség központ és több mint háromszáz keresztény gyülekezeti épület elleni támadáshoz, amelyek közül a Demokrata Párt által felügyelt főügyészség mindössze kettő (!) esetben indított hivatali eljárást. A keresztényellenesség tapinthatóvá vált, és sokan azt gondoltuk, tovább fog erősödni. Valami a mélyben azonban érezhetően megint változik, máshogy kavarog, mint eddig, és ez az áramlás egy új ellenerőt képvisel: szép csendben megszületett a reakció.
Reggeli naplójegyzetek a Numeriről (3) – Egészen az ÚRé
„Oszd be a lévitákat Áron és fiai mellé, mert egészen az én tulajdonaim ők Izráel fiai között.” (4Móz 3,9)
Szeretnénk egészen az ÚR tulajdonaivá válni? A lévitákról Isten mondja: „egészen az én tulajdonaim ők Izráel fiai között”. A héber szövegben ez úgy van, hogy „átadottak, átadottak” (נְתוּנִ֙ם נְתוּנִ֥ם). Az ismétlés a hangsúlyt jelöli: teljesen, egészen átadottak. A léviták egészen az ÚR tulajdonába kerültek. Egészen az övéi.
LEGUTÓBBI HOZZÁSZÓLÁSOK