James Morrow Towing Jehovah (Jehova elszállítása) című regényében Gábriel arkangyal 1992-ben megjelenik egy hajóskapitánynak, hogy közölje vele: Isten meghalt és három kilométer hosszú holtteste az óceánba esett. Elmondja, hogy a tetemet el kellene szállítani a sarkkörön túlra, hogy ott örök nyugalomra helyezzék egy erre a célra kivájt jégbarlangban. Az egyik szereplő, Ockham atya (a Vatikán megbízottja) azon gondolkodik, hogy Isten vajon tényleg meghalt-e, nem csak arról van-e szó, hogy szelleme levedlette a korábbi testét. A könyv végén a pap arra a következtetésre jut, hogy Isten maga döntött saját létezése megszüntetéséről, látva, hogy ez bennünket, embereket, mennyire gúzsba kötött. Kifejezetten nagylelkű tett – mondhatnánk, ha nem lenne az egész felvetés abszurd és blaszfém, ugyanakkor ijesztően csábító is.
Keresési találatok az alábbi kifejezésre:
szabadság
Szent Ágoston látomása Isten szabad városáról
Amikor Kr. u. 410-ben a vizigót Alarik csapatai feldúlták Rómát, olyan civilizációs átrendeződés vette kezdetét, melyhez képest a Nyugat hegemóniájának mostani megingása jelentéktelen bolhacsípésnek látszik. Az Örök Város addig elgondolhatatlan megrendüléséért sokan a kereszténységet tették felelőssé. Ez egyáltalán nem tűnt abszurdnak, hiszen Nagy Konstantin csupán száz évvel korábban vette magára a kereszt jelét, Theodosius császár pedig mindössze három évtizeddel azelőtt tette a (niceai) kereszténységet államvallássá. Az antik rend hívei úgy gondolták, hogy a Mediterráneumot sasként uraló Római birodalom számára végzetessé vált a „sápadt Galilei” erőtlensége, a kereszten függő Megváltó egyszerűen nem tudta úgy védeni Romulus és Remus hagyatékát, mint a régi római istenek. A keresztényeket ért vád annyira súlyos volt, hogy Augusztinusz (Szent Ágoston) tizenhárom évet szánt annak megválaszolására. Hippó tudós püspöke ennyi idő alatt írta meg ugyanis az Isten városáról szóló monumentális apológiáját, amit én pedig ezen a nyáron olvastam végig, régi vágyamat beteljesítve.
„Tudtul adatott minden népnek, hogy eljussanak a hit engedelmességére”
A keresztény hit két központi parancsa: szeresd Istent és szeresd felebarátodat. Az első szoros kapcsolatban van az imádattal, a második a könyörülettel. E kettő által válhat az egész életünk istentiszteletté. Ami tökéletes ellentéte korunk jogokat követelő ego-pogányságának.
*
A kereszténység imádatról és könyörületről beszél. Korunk egyenlőségről és társadalmi igazságosságról. Így lesz a kegyelemből követelés, az emberből pedig isten.
Steiner Kristóf morális univerzuma
A minap a Google algoritmusa elém dobta Steiner Kristóf egyik facebook bejegyzését, ami a nyilvános meztelenségről szólt. Azt hiszem, azért talált meg ez a poszt, mert egyszer korábban olvastam a szerző cikkét arról, hogy hogyan gyászolta el az édesanyját. Megrázó írás volt egy jó tollú újságírótól, aki érezhetően egy másik morális univerzumban él, mint ahol én. A megértés szándékával közeledtem ehhez az írásához is, és néhány dolgot talán meg is értettem belőle. Elgondolkodtatott, mennyire logikusan érvel a maga észszerűsége mentén, most például amellett, hogy nyilvános helyeken is engedni kellene az embereknek, hogy meztelenül sétáljanak. Ezt írja: „ha normalizáljuk az intimitást, sokkal kevesebb nyomorult lelkű, öngyűlölő gyerek és felnőtt végez majd roncsként az élet iskolájában”. Vagy ezt: „Ha az ember természetes kíváncsisággal és elfogadással tudja kezelni a pőreséget, nem lesz szüksége nőket lealacsonyító, férfiakat tárgyiasító, valóságtól elrugaszkodott pornófilmeket nézni.”
A valódi coming out
Jézustól származik a sokat idézett mondás: „megismeritek az igazságot, és az igazság megszabadít titeket” (Jn 8,32). Huszonegyedik századi kultúránk ilyenkor valamiféle belső igazságra gondol. Olyasmire, hogy ha megismerjük igazi belső valónkat és felvállaljuk azt, szabadok leszünk. A coming out történetek pontosan erről szólnak. Egy embertársunk előjön azzal, amit belső igazságának tart, és azonosul azzal. Hány és hány ilyen vallomást hallottunk már: „Egy ideig megpróbáltam az lenni, aki nem vagyok, annak látszani, ami nem vagyok, míg egy nap rájöttem, hogy ez engem csak gúzsba köt. Eldöntöttem, hogy nem fogok többé hazugságban élni. Felvállaltam valódi énemet, nem hazudtam többé magamnak és másoknak. Azóta szabad vagyok.” Történetekkel nemigen lehet vitatkozni, de akkor különösen nem, ha elfogadjuk a tézist, hogy az igazság az, ami belül van.
LEGUTÓBBI HOZZÁSZÓLÁSOK