Reggeli naplójegyzetek a Numeriről (28) – Az első ünnep
„Az első hónap tizennegyedik napján kezdődik az Úr páskája, és ennek a hónapnak a tizenötödik napján van az ünnep. Hét napig kovásztalan kenyeret kell enni.” (4Móz 28,16-17)
Sokat vitatkoztak azon teológusok, hogy a mózesi szövetség a magjában vajon törvény vagy kegyelem-e. Akik szerint a mózesi szövetség szívében a törvény követelése áll, az új szövetséggel állítják kontrasztba: „Mert a törvény Mózes által adatott, a kegyelem és az igazság Jézus Krisztus által jelent meg.” (Jn 1,16). Mások viszont arra mutatnak rá, hogy „az ő teljességéből kegyelmet kaptunk kegyelemre” (Jn 1,16), vagyis lényegét tekintve a mózesi törvény is a kegyelem egy formája volt. Anélkül, hogy ezt a vitát végérvényesen el akarnánk dönteni, vessünk egy pillantást a törvényben felsorolt szent ünnepek kezdetére!
Panov apó karácsonya
Felismerjük-e a meglátogatás idejét? A Tűzfal podcast hatvanharmadik részében Tolsztoj (?) ismert novellájáról és a megtestesülésről beszélgetünk. Valamint több kapcsolódó témáról, ami személyessé is válhat számunkra. Az epizódot megnézhetitek a Tűzfal YouTube csatornáján vagy meghallgathatjátok Spotify-on, Apple Podcast-en is. Ha tetszett, iratkozzatok fel a csatornánkra és osszátok meg másokkal is!
Reggeli naplójegyzetek a Numeriről (27) – A Mózes utáni Pásztor
„Az legyen előttük jártukban-keltükben, vezesse harcba, és vezesse haza őket, hogy ne legyen olyan az Úr közössége, mint a pásztor nélkül való nyáj.” (4Móz 27,46)
Mózes nem mehet be az ígéret földjére. Ez a büntetése, amiért Meríbá vizeinél nem tartotta szentnek az Urat Izráel közössége előtt. Távolról megpillanthatja ugyan a tejjel-mézzel folyó Kánaánt, de ő maga nem léphet be oda. Mózes útja véget ér.
A giccs melankóliája és a melankólia giccse
Krasznahorkai László és Wass Albert ikonikus életművei olyan távol állnak egymástól, mint a közmondásos Makó attól a bizonyos Jeruzsálemtől. Két író összehasonlítása nem is feltétlenül értelmes vállalkozás, pláne, ha egészen más irodalmi korszakot testesítenek meg, és a megítélésüket menthetetlenül befolyásolja a politikai identitások omniprezens nyavalyája. Krasznahorkai és Wass Albert számomra most mégis egymás fényében jelentek meg, ahogy felváltva olvastam kettejük életművének egy-egy darabját. A Sátántangó és Az ellenállás melankóliája a kétkötetes Kard és kasza közé ékelődve olyan volt, mintha a mezőségi lápokban két értelmetlen, de annál otrombább sínpárt toltak volna rá a rég elpusztult Szúnyogok szigetére. Óhatatlanul hasonlítgatni kezdtem az egyik világot a másikkal, hogy azután a kettő találkozásánál a giccs és a melankólia természetéről fogalmazzak meg magamban néhány hevenyészett gondolatot.
Evangéliumi centrum a politikai identitások korában
A fenti címmel tartottam előadást az idei Evangéliumi Fórumon. Az egyik legsürgetőbb, kérdésnek tartom ma ezt. Az Evangéliumi Fórum annak idején a keresztény hitet ért kulturális, intellektuális kihívásokra adott válaszként született, és az egyik legnehezebb kulturális kihívás ma egyértelműen a politicizmus, az a jelenség, hogy az emberek a politika mentén értelmezik önmagukat is, és egymást is. Hogyan viszonyuljunk ehhez?
Mi áll a posztmillennizmus erősödése mögött?
Az elmúlt évtized egyik meglepő fejleménye, hogy az amerikai keresztény világban megerősödött azok tábora, akik posztmillennista eszkatológiát vallanak. Amikor az 1990-es években elmerültem a különböző végidős modellek tanulmányozásában, a posztmillennista szemlélet annyira egzotikusnak és anakronisztikusnak számított, hogy alig lehetett kortárs teológust találni, aki képviselhette volna. Loraine Boettner volt szinte az egyetlen, aki a képzettebb teológusok eszébe jutott, esetleg még Iain H. Murray, aki megírta a The Puritan Hope című művét, rajtuk kívül viszont csak régi puritánok (mint Jonathan Edwards) és kihalófélben lévő, teljesen marginális teonomista dinoszauruszok (mint R. J. Rushdoony). A nyugati világ keresztény szempontból pedig utána nem jobbra, hanem rosszabbra fordult: derűlátásra nem volt különösebb ok, pesszimizmusra annál inkább. Úgy tűnt, a posztmillennizmus optimista szemlélete a keresztény kultúrával együtt vált a múlt részévé.
Krisztus miatt nem lehetünk szekularisták vagy gyűlölködő keresztények
Sam Harris (a szétesett újateista négyesfogat egyik még futó lova) nemrég maga is elismerte, hogy váratlanul visszatért a kultúránkba az istenhit. Az ateizmus láthatóan megy ki a divatból, korunk divatja az „újteizmus” lett (a nélkül). Richard Dawkinsról kiderült, hogy kulturális keresztény (bár továbbra is ateista), Ayaan Hirsi Ali és Louis Perry valódi keresztényekké váltak, Christopher Hitchens és Daniel Dennett halottak, Alex O’Connor kemény ateizmusa agnoszticizmussá szelídült, a fiatalok közt csendes ébredés zajlik számos nyugati országban, az újateizmus egykor virágzó mozgalma kórházi lélegeztetőgépre került. Mintha már Sam Harris is inkább védekező pozícióból, finomabb eszközökkel próbálná hitelteleníteni a kereszténységet. Onnan jutott most ez eszembe, hogy elkezdtem hallgatni a Doug Wilsonnal folytatott friss beszélgetését, amelyben Harris az ismert idahoi lelkészt az úgynevezett Christian Nationalism felől faggatja.
LEGUTÓBBI HOZZÁSZÓLÁSOK